A fájdalom életet menthet - Amit a fájdalomról tudni kell

Van egy inger, amelynek felfogására nem alakult ki külön érzékszerv. Ennek ellenére talpunk csücskétől a fejünk búbjáig mindenhol képesek vagyunk érezni. Jóllehet, különböző változatai léteznek, és az intenzitásuk is különböző lehet, mi csupán egyetlen szóval tudjuk kifejezni az érzést, azt mondjuk: fáj.

Legfeljebb hozzátesszük, hogy kicsit, nagyon vagy kibírhatatlanul. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a fájdalomra érzéketlen emberek szerencsések, ők azonban az életüket inkább pokolinak, mintsem paradicsominak ítélik.

Némi szakkifejezéssel élve valamennyi szöveti károsodást fájdalomként élünk meg. E kellemetlen érzést éppúgy kiválthatja erős nyomás, túl magas vagy túl alacsony hőmérséklet, szélsőségesen erős fény, illetve hang, mint elektromos áram és vegyszer.

Ezek hatására a szervezetben kémiai anyagok szabadulnak fel, amelyek működésbe hozzák a fájdalom érzékelésére „szakosodott” sejteket, az úgynevezett receptorokat. Az emberi bőr egy négyzetcentiméterén legalább kétszáz ilyen fájdalomsejt található.

Az állatok jobban tűrik

Az állatok hozzánk hasonlóan érzékelik a fájdalmat, ám azt – néhány fajtól eltekintve – embert megszégyenítő módon tudják tűrni. Megfigyelték például, hogy a vadonban élő állatok akár órákig is képesek elnyomni szülési fájdalmaikat, megmentve ezzel magukat és a világra készülődő kicsinyüket a ragadozóktól.

A róka pedig nem egyszer úgy menekül ki a csapdából, hogy lerágja rabul ejtett lábát. E példák alapján úgy tűnik, hogy a természet nem sok gondot fordított e kérdésre, amikor „megformázta” az egyedfejlődés legmagasabb fokán helyet foglaló élőlényt, hiszen az emberek többsége a legkisebb szöveti károsodást is fájdalomként észleli és minden tőle telhetőt megtesz e rossz érzés megszüntetésére.

Ám mielőtt túlzott kritikával illetnénk saját túlérzékenynek tetsző fajunkat, érdemes arra is gondolni, mi lenne, ha egyáltalán nem éreznénk fájdalmat?

Fájdalom nélkül, életveszélyben

Bármilyen furcsa is, léteznek olyan emberek, akik képtelenek a fájdalom észlelésére. Első hallásra talán sokan irigylik őket, ám az érintettek kevésbé tartják magukat szerencséseknek, mivel úgy vélik, állandó életveszélyben vannak. Félelmük nem alaptalan. Érzéketlenségükből adódóan ugyanis nem tudják felmérni a veszélyt, például addig ülnek egy fűtőtesten, amíg nem kezd füstölögni az ülepük.

A „fájdalommentes” életet élők sosem tudják, hogy mikor kell orvoshoz fordulni, hiszen a betegségek legjellemzőbb tünete, a fájdalom számukra ismeretlen. Ennek tükrében a fájdalom új értelmet kap: feladata, hogy jelezze a ránk (kívülről vagy belülről) leselkedő veszélyt.

A szakemberek szerint egyébként a fájdalom iránti érzéketlenség speciális, genetikailag meghatározott tulajdonság. Noha kialakulásának pontos okát még nem ismerik az orvosok, feltételezhető, hogy ezeknek az embereknek a szervezete az átlagosnál sokkal több, úgymond belső fájdalomcsillapító anyagot termel.

Mindenkinek másképpen fáj

A fájdalom érzékelése és tűrése szempontjából mindannyian mások vagyunk. Az egyes embertípusok azonban nagy hasonlóságot mutatnak e szempontból. A kutatások tanúsága szerint az északi népek például jobban tűrik a fájdalmat, mint a déliek. Ezt a fájdalomkutatók főként az eltérő kultúrával és az ebből eredő, különböző neveltetéssel magyarázzák.

Feltételezéseik szerint az északi féltekén élők között bizonyára több az úgynevezett introvertált, azaz magába forduló típus. Ők gyermekkorukban azt tanulták (és tapasztalták), hogy érzéseiket csak a legritkább esetben osszák meg másokkal, így fájdalmukról sem beszélnek szívesen. A mediterrán népek közvetlensége, extrovertáltsága, vagyis a külvilág felé való nyitottsága közismert. Akárcsak a görög sorsdrámákban, a való életben is szívesen és gyakran kiabálják világgá testi-lelki fájdalmukat.

Az éghajlati és a neveltetési tényezőkön túl érdemes megemlíteni a személyt érő szociális és kulturális hatásokat is, amelyek a fájdalom intenzitásának érzetét nagymértékben befolyásolják. Ezeket az összefüggéseket leggyakrabban a különböző vallások fájdalmas szertartásaival példázzák. A külső szemlélő számára horrorba illő rituálékat a kiválasztottak nem szenvedésként élik meg. India egyes részein például az isteni hatalom képviselőjének kikiáltott férfi feladata, hogy megáldja a gyermekeket és a termést. Eme áldásos tevékenységét egy hatalmas horoggal a bőrében végzi.

A tibeti lámakolostorok lakóinak úgynevezett „éleslátó” harmadik szemét úgy nyitják meg, hogy a homlokcsontjukba egy szabályos lukat fúrnak. E hátborzongató szertartások főszereplői alig-alig éreznek fájdalmat, sebeik pedig nagyon gyorsan begyógyulnak. A szakértők – jobb híján – egy speciális tudatállapottal magyarázzák a jelenséget.

Állításuk szerint a szertartások hangulata, a ritmikus zene, a tánc, a közönség biztatása extázisba hozza a szenvedőket, aminek hatására azok szervezete az átlagoshoz képest megsokszorozza a belső fájdalomcsillapító anyagok termelődését. Hasonló folyamat játszódik le a maratoni futóknál is, akiknek izmai egy bizonyos táv megtétele után görcsösen összerándulnak, tüdejükből kifogy az oxigén és úgy érzik, nem bírják tovább. Ekkor azonban beindul a „belső elhárítás”, a futó átesik a holtponton, mi több, eufórikus boldogságot érez.  

Valóban fáj, ha fáj?

Őseink minden bizonnyal tudattalanul is megelőzték korukat, amikor a „sírva vígadós” népdalok visszatérő motívumába beleszőtték a fájdalom kifejezést. Jóllehet, elődeink még nemigen hallhattak a test és lélek együttesét gyógyító, úgynevezett pszichoszomatikus orvoslásról, ennek ellenére biztosra vették, hogy akkor is fájhat valami, ha azt objektív módszerekkel nem lehet kimutatni.

A medicina mai képviselői szinte kivétel nélkül egyet értenek abban, hogy a fájdalom a legösszetettebb pszichoszomatikus élmény. A gyógyítók bizony nehéz helyzetben vannak, amikor a beteg kizárólag a fájdalom tünetével fordul hozzájuk segítségért. Az orvosok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy a fájdalom szubjektív élmény, így önmagában a fájdalom érzete nem ad kellő támpontot a betegség okának feltárásához.

Ahhoz, hogy megértsük a fájdalom lelki aspektusának meghatározó szerepét, érdemes különbséget tenni a fájdalomérzet és a fájdalomélmény között. A különbséget az előzőekben leírt rituális szertartások is jól példázzák. A válogatott kínzásoknak kitett személyek vélhetően ugyanúgy érzik a fájdalmat, mint bármelyikünk, ám a fájdalomélmény az ő esetükben – többnyire módosult tudatállapotban – teljesen más.

Az érzet és az élmény különválasztásának az elvén alapul a hipnózisban történő kezelés lehetősége is. Gondoljunk csak azokra a ma már igen elterjedt fogorvosi beavatkozásokra, amelyeknél a hipnotikus állapotban lévő betegeknek még a legfájdalmasabb foghúzásoknál sincs szükségük érzéstelenítőre.

A fájdalom szubjektív mivoltát általában az embereknél leggyakrabban jelentkező tünettel, a fejfájással szokták igazolni. A kutatások szerint a fejfájásoknak mindössze az 5 százaléka vezethető vissza úgynevezett organikus okokra, vagyis arra, amikor a szervezetben valamilyen zavar keletkezik (például vérnyomás-ingadozás, anyagcsere problémák, vagy a nyakcsigolyák meszesedése). A fejfájások meghatározó többsége (95 százaléka) pszichoszomatikus jellegű, vagyis – némileg leegyszerűsítve – lelki okokkal magyarázható. A szakértők tapasztalatai szerint az ilyen, funkcionális eredetű fejfájások hátterében elfojtott agresszív indulatok állnak, de a szorongást és a depressziót jellemző tünet-együttesben is kitüntetett szerepet kap a fejfájás.

Noha a legtöbbször a fájdalom az a tünet, amellyel orvoshoz fordulunk, a kínok enyhítésére felesküdött gyógyítók – tisztelet a kivételnek – nem mindig fordítanak kellő figyelmet a betegségeket kísérő fájdalmak csökkentésére. Annak ellenére, hogy panaszaik elmondásakor sokan valóban felnagyítják a fájdalmukat, az orvosoknak minden esetben komolyan kell venni a beteg jelzéseit.

A pszichoszomatikus orvoslás tanainak követői állítják: a fájdalom akkor is kezelendő és gyógyítandó, ha nem csupán jelzés értékű tünet, hanem önmagában betegség. Az orvostudomány mai állása mellett a krónikus fájdalomban szenvedőkön ugyanúgy lehet segíteni, mint azokon, akiknél a fájdalom „csak” kísérő tünet.

Ráadásul a közismert fájdalomcsillapítási technikák mellett ma már egyre többen élnek olyan alternatív gyógymódok kínálta lehetőségekkel is, mint amilyen az akupunktúra, az akupresszúra és a színterápia. Ez utóbbit bárki alkalmazhatja anélkül, hogy bármilyen mellékhatással számolnia kellene.

A színterápia alkalmazói szerint a hagyományos fájdalomcsillapítási formák hatékony kiegészítője (gyengébb fájdalmak esetén helyettesítője) lehet az, ha a környezetünkbe sok zöld, illetve kék tárgyat helyezünk el. Ha ez nem lehetséges, elég, ha becsukjuk a szemünket, és nagyon erősen gondolunk e fájdalomcsillapító színekre.

WEBBeteg - Szigeti Ildikó