Pánikroham, pánikbetegség

A pánikrohamok, a pánikbetegség egyre több embert érintenek, sokan tapasztalják meg a félelmetes, letaglózó érzéseket időről időre. Kispál Mónika, a Neurológiai Központ pszichológusa, szexuálpszichológus arról beszélt, pontosan milyen kritériumok alapján dönthetjük el, valóban pánikbetegek vagyunk-e, és hogyan segíthet az állapoton a kognitív viselkedésterápia.

 

 

A pánikroham egy hirtelen kezdődő, intenzív félelem erős testi tünetekkel, mint például szapora pulzus, nehézlégzés és katasztrofizáló gondolatok, leginkább azzal kapcsolatosan, hogy az érintett elveszti a kontrollt vagy meg fog halni. Ez nagyon ijesztő helyzet, ami azonban valójában nem veszélyes, viszont egyre többeket érint. Felmérések szerint 100 emberből 1-3 személy él pánikbetegséggel és ennél többen tapasztalják meg legalább egyszer a pánikrohamot.

 

A pánikroham egy váratlanul érkező intenzív epizód, ami néhány percig tart és max. 20-30 perc alatt szűnik meg. 

 

 

Természetesen nem mindenkinél jelenik meg minden egyes tünet, de ha legalább 4 jelentkezik, akkor már pánikrohamról lehet beszélni.

Nagyon fontos, hogy ne diagnosztizáljuk magunkat. Ha tapasztaljuk a tüneteket, próbáljunk minél előbb segítséget kérni. Nehéz megtenni az első lépést. Bátorság kell hozzá és a felismerés, hiszen sokszor nem is tudjuk, hogy épp egy pánikot éltünk át. A félelem megsokszorozódhat, mert nem értjük, hogy mi történik/történt velünk. Pánikbetegségről csak hozzáértő szakember adhat diagnózist.

Amikor több roham után felmerül valakiben a pánikbetegség gyanúja, és orvoshoz – akár háziorvoshoz - fordul, első sorban ki kell zárni a szervi okokat, hiszen aki először tapasztalja a rohamot, azt gondolhatja, szívinfarktusa vagy legalábbis kardiológiai eredetű rosszulléte van. Ezért legalább olyan vizsgálatokat el kell végezni, mint a vérnyomásmérés, a laborvizsgálatok, a vércukorszint ellenőrzése, a pajzsmirigy működésének vizsgálata és az EKG. Ha kiderül, hogy nincs fizikai ok a háttérben, pszichiáterhez érdemes fordulni, aki felállíthatja a diagnózist. A szakember olyan kérdések alapján dönti el, valóban pánikbetegségről van-e szó, mint például, hogy kimenekült-e már helyzetekből attól tartva, hogy pánikrohama lesz, elkerül-e olyan szituációkat, amikor nagyobb az esélye annak, hogy rohama lesz, szorong-e attól, hogy bármikor pánikrohama lehet, alkalmaz-e valamilyen „segédeszközt”, például gyógyszert, alkoholt, hogy elkerülje a rohamot.

 

A szakember a kiváltó okoknak is igyekszik utánajárni, ami nem is olyan egyszerű, ugyanis sohasem csak egyetlen ok áll a háttérben.

 

Olyan tényezőket kell figyelembe venni, mint

Ha valaki pánikbetegség diagnózisával fordul hozzánk, több eszköz áll rendelkezésünkre a segítséghez, amelyek közül különösen hasznos lehet a kognitív viselkedésterápia és a különböző relaxációs technikák a szorongás enyhítésére – ismerteti Kispál Mónika, a Neurológiai Központ pszichológusa, szexuálpszichológus. – A kognitív viselkedésterápia e tekintetben egyfajta tűzoltás: amíg ég a tűz, nem az a fontos, mi okozta, hanem az, hogy hogyan olthatjuk el. Az ülések során megtanuljuk felismerni a negatív gondolatokat, érzéseket, mert ezek fontos szerepet játszanak a pánikroham kialakulásában. Több ponton is be lehet avatkozni ebben a téves működésben: korrigálni lehet azt a téves értelmezést, amit a testi érzések keltenek a kliensben, ki lehet kapcsolni azt a folyamatos készenlétet, amivel a kliens a „veszélyes” testi érzeteit monitorozza, és lehet változtatni az elkerülő-biztonságkereső viselkedésen is. 

 

A viselkedésterápia egy célmeghatározással kezdődik a pszichológus és a kliens közt, és olyan érzékeny témákkal foglalkozhat, mint a szorongást okozó gondolatok feltárása, a testi érzetek beazonosítása, bizonyos téves meggyőződések felismerése, a szorongás természetének megértése, elemzése és a megtanult új viselkedési formák gyakorlása. A viselkedésterápia mellé a szorongás oldására alkalmas relaxációs technikák és szükség esetén pszichiáter által rendelt gyógyszerek is csatlakozhatnak és ezek együttesen eredményezhetik azt a stabil képességet, amellyel ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani a korábban kontrollálhatatlan érzéseinket, értelmezéseket.

 

Forrás: Neurológiai Központ